Jan Assmann régész szerint a kollektív emlékezet fő alakítói a művészek. Az antikvitásban gyökerező hagyománya van az egyházi művészetben annak, hogy a bűnöket emberábrázolásokban jelenítik meg. A keresztény minták (ellenségzsoltárok) az ellenségképzés szókészletét is meghatározták.
Az elítélt pártütő Martinovics Ignác alakja az 1795-ös kivégzését követően, azonnal beépült a kollektív emlékezetbe. Az emlékezetpolitikai stratégia típusa szerint lehet hideg (írásbeli) és forró (szóbeli), de a forró emlékezet szubjektívabban értékel. A forró emlékezet élettartama 80 év, ami után az emlékezés tárgya vagy a feledésé lesz, vagy „történelemmé” azaz hideg emlékezetté válik. A 18. századvégi emlékezetpolitika Martinovics bűneit közvetítette.
A hipotézis szerint a forró emlékezet 1795-től a ’48-as forradalomig tartó éveiben az értelmiség ismerte Martinovics-karakter megegyezett az állami propagandában népszerűsített vétkes jellemmel. Elsődleges források a propagandaeszközzé vált jelhordozók az irodalmi és képzőművészeti alkotások: a narratívaközeget meghatározó húszezer példányban nyomtatott ítéletek, olajfestmények és irodalmi művek. Kiemelkedő forrásértékű Kmoskó Sándor köznemes latinul hexameterekben írt eposza, amely az intellektuellek történetképében rögzült Martinovics-alakot tükrözi. Az 1795-ös vergiliusi stílusú műben a költő mitológiai leírásokkal és hasonlatokkal magasztalja az erényes bírákat, míg a szászvári apát bevallja, hogy az alvilág istenei bujtották fel a bűnös összeesküvésre, amelynek szervezésében is segítették.
Az elemzés módszertana a jelképlexikonok szócikkeire alapuló szimbólumfejtés, amelynek célja a nyelv és a művészet szimbolikus rendszereiben lévő jelképeknek, a számoknak, színeknek, politikai szimbólumoknak, istenek attribútumainak, retorikai alakzatoknak, a történetírói és költői toposzoknak a hermeneutikai megértése.
