A Szenttel való találkozás szükségszerűen váltja ki az emberből az alázat, a bűnbánat és a méltatlanság érzését. Ezek az érzetek óvják meg az egyént a könnyelműségtől, a szentségtöréstől, azonban ha túlzottan távol tartják, a találkozás nem jön létre vagy nem lesz hatásos. Különösen igaz ez a liturgikus cselekményekre, amelyekben a kultuszközösség együtt fordul a Szenthez, dramatizálva jelenít meg hittartalmakat, igazságokat.
Ezért az embernek megfelelő állapotba kell kerülnie, testileg és szellemileg egyaránt, hogy így végezze a liturgiát, így találkozzon a Szenttel. A hosszabb-rövidebb történés szimbolikus, sűrített tartalmait ki kell bontani: előre felkészülni rá, közben tudatosítani, utólag pedig feldolgozni. A reflexió formáit a kultúra közvetíti, alakítja és továbbadja. A katolikus liturgiában mindig fontos szerepet kapott ez a tudatosítás, ugyanakkor kortól és helytől függően változó módokon és mértékben. Az érett középkortól kezdve maguk a szertartáskönyvek kínáltak bőséges ima- és olvasmányanyagot ehhez a folyamathoz. Az előbbi kategóriába tartoznak például a bűnbánati imák, a tisztulási szertartásokat kísérő formulák vagy az apológiák, az utóbbiba pedig különféle lelkiségi írások, buzdítások és kommentárok. Egy jól összeállított papi tükör megtalálta az arany középutat az értelem és az érzelmek megragadása, valamint a technicitás és az irodalmiság között, hogy a szöveg valódi lelki útmutató legyen a szertartások végzéséhez.
Előadásomban ezt a tételcsoportot vizsgálom filológiai, történeti, pszichológiai és kultúrantropológiai szempontok alapján. Fő forráscsoportom a 15–16. századi nyomtatott misekönyvek, ugyanakkor a teljesebb kép felvázolásához korábbi és későbbi példákat is hozok, hogy bemutassam, hogyan alakult ki ez a jellegzetes műfaj és hogyan él tovább napjainkig.
