A költőfejedelem vallásos, vitézi és szerelmes költeményei mellett szinte negyedik kategóriaként tartjuk számon „fajtalan énekeit” azok extravagáns és arcpirító volta révén. Bécsi Zsuzsanna és porcogós Annóka karaktere manapság arra hivatott, hogy lebontsa a régi magyar költészettel kapcsolatos esetleges sztereotípiákat. Klaniczay Tibor így összegez: „A verekedő, vásárütő, erőszakoskodó, lóért lányokat cserélő, fiatal főúrból az a költő lett, aki a tökéletes szépség és a tökéletes emberi harmónia eszményét űzte, kereste, mint Don Quijote Dulcineát.”
A lantkísérettel előadott Balassi-énekek akusztikája szépen kiemeli a lírai alany rendületlen, vitézi-hazafias hűségét, és ilyen erős elköteleződésről olvashatunk néhány szerelmi versében is, a Balassa-kódex sorszámozása szerint a II., III., V. énekekben és a Célia-versekben. Ezeket a verscsoportokat először Szentmártoni Szabó Géza kapcsolta össze, aki arra vált figyelmessé, hogy Célia egyedüli epithetonja, a csillag megnevezés a neki írt cikluson kívül csak egyszer fordul elő a teljes gyűjteményben, a Cristina nevére írt II. versben. Ekképp azonosítja a Célia-versek mögötti múzsát Dobó Krisztinával. Ez a kapcsolatteremtés a versek között számomra azért is érdekes, mert ezen gyűjteményeleji II., III., V. versek szerelemfilozófiája eltér az első ciklusra jellemző ifjúkori fogadkozásoktól, és szerelemképében a Célia-versekhez hasonlítható.
Az említett versekben mindaz a három feltétel, amely alapján Arisztotelész erényes cselekedetnek minősít egy tettet, megjelenik a lírai én ezen szólamaiban. Kedvese társaságát célként fogalmazza meg, a célért kijelölt útvonalon halad és tanúbizonyságot tesz „állhatatos és megingathatatlan lelkületéről.” Szintén a Nikomakhoszi etika szellemiségét tükrözi ezen verseknek a boldogságtapasztalata, amely a boldogságot már nem birtokolható, hanem tevékenységek sorával hozzáférhető, alkalmazható és maradandó állapotnak látja. Öröme ezért bár fokozható, alapvetően a megérkezettség élménye határozza meg ezen szűk verscsoport érzelemvilágát.
