„Meneküljön innét, aki a szigorú Cato szavait dicséri! Itt csak a nevetésnek és a vidámságnak van helye” – harangozza be egy epigramma a Dialogus mythologicus 1518-as bécsi kiadását. Bartholomaeus Coloniensis német humanista költő, iskolarektor művének első kiadása (1489, Deventer) ekkor még az Epistola mythologica címet viselte: a jórészt párbeszédes szöveg csapongó cselekményét fiktív levél(paródia) formai jegyei keretezik.
A 16. század közepéig több mint 40 kiadásban megjelent tankönyvet Melanchthon méltatja-ajánlja; a magyar olvasókhoz pedig talán Adrian Wolphard révén juthatott el. Noha groteszk komikuma elhatárolja más 15–16. századi humanista iskolai dialógusoktól, fő céljuk azonos. Ám a mű nem hétköznapi jelenetekből áll: az elegáns latin nyelvhasználat és szókincsbővítés érdekében a váratlan történések sokszor alárendelődnek egy-egy fogalomcsoport színrevitelének, ritkább szavaknak, mitológiai toposzok didaktikus közbeszövésének. Ellentétben a humanista iskolai párbeszédekkel, melyek egyesítik az erkölcsös viselkedés és a helyes latinság tanítását (akárcsak a már megidézett Cato-párversekben, az elemi latinoktatás egyik alaptankönyvében, amelyből moralizáló gnómákat memorizáltak), a Dialogus levélírója, megbízhatatlan keretelbeszélője mellőzi az erkölcsnevelő célzatot. A szereplők viselkedése – az elbeszélőt is beleértve – a legkevésbé sem mintaszerű, és megszólalásaik is sajátságosan tematizálják, illetve hagyják reflektálatlanul akár a hazugságot vagy az olykor abszurd komédiába hajló erőszakos tetteket.
Előadásomban ezt a meghökkentő, ám jóformán alig elemzett művet értelmezem a humanista dialógus, a tematikus szógyűjtemények és a terentiusi frazeológiák a didaktikus irodalomban összefonódó hagyományának keretében. Összetett műfajiságának kérdését a nyelvtanító funkció szövegformáló eszköztárán szemléltetve közelítem meg, mint – korában szokatlan módon – pusztán nyelvi-retorikai (és csekély mértékben tartalmi: mitológiai) értelemben didaktikus művet.
