A reneszánsz Firenzében, az Arno folyó túlpartján, a város legszegényebb és egyben legrebellisebb negyedében, a Santo Spirito ágostonos kolostor virágzó humanista központtá nőtte ki magát az 1300–1400-as évekre. A templom könyvtárának jelentőségét mutatja, hogy a korszak ünnepelt írói – mint Francesco Petrarca vagy Giovanni Boccaccio – az ágostonosokra testálták könyvgyűjteményüket. Számos humanista tudós tanulmányozta a Lorenzo il Magnifico által újjáépített reneszánsz kolostorban az értékes kéziratokat. Ezen a kulturálisan virágzó helyen, a templom-sekrestye-kolostorudvar átjáró folyosóját – vesztibulumát – a Medici-udvar egyik kedvenc művésze, Giuliano da Sangallo tervezte.
Elsőre talán meghökkentő, hogy egy szakrális térben a gazdagon faragott dongaboltozat kazettáit nem angyalok vagy bibliai alakok díszítik, hanem kentaurok, szatírok, bacchanikus jelenetek népesítik be, szembeállítva a négy kardinális erény allegorikus figurájával. A boltozat meglepő ikonográfiája első ránézésre véletlenszerűnek, rendszertelennek tűnhet, azonban alaposabban szemügyre véve egy határozott és ekkortájt igen népszerű eszmerendszer hatása rajzolódik ki. Az egymással szembeállított bacchanikus alakok és kardinális erények néhol zavaros képi világa a platonikus művek, a korai egyházatyák és a kortárs humanisták irodalmi hagyományaira épülnek. Az antik római reliefeket, szobrokat, gemmákat és az ekkortájt feltárt Domus Aurea díszítését idéző gazdagon faragott kazetták – ismerve a kolostoregyüttes virágzó humanista hagyományát és a megbízó Mediciek érdeklődését az antikvitás iránt – egyre kevésbé tűnik véletlenszerűnek és megalapozatlannak. Előadásomban ezt az eddig feltáratlan ikonográfiai programot szeretném bemutatni.
