A latin kereszténység bűnbánattartása iránti tudományos érdeklődés már a XVII. században megjelent, de meghatározóvá a téma csak a XX. század közepétől vált. Tény, hogy e korszak kutatói hiánypótló és elismerést érdemlő munkát végeztek, de elkövettek egy hibát: a rendelkezésükre álló forrásokat csupán szövegként kezelték, nem pedig az élő hagyomány részeként kutatták és értelmezték. Ezért amikor a bűnbánattartási gyakorlatok változatait és azok tipológiáját állították föl, a rítusokat helytelen elvek szerint csoportosították; a szövegek mögött álló valóságot mesterséges kategóriákba erőltették, a középkori összetett valóságnak mintegy kényszerrendezett dokumentációját nyújtották.
A XX. század egyik meghatározó liturgiatörténésze, Cyrille Vogel is e logika mentén alakította ki háromosztatú, ámde bináris rendszerét. Tipológiája hosszú időn át szolgált alapvető tájékozódási keretként mindazoknak, akik a középkori bűnbánattartás kérdéskörével foglalkoztak. Az utóbbi évtizedekben azonban a legújabb, elsősorban történészek által végzett és történeti epizódokra épülő vizsgálatok egyre gyakrabban mutatnak rá e rendszer korlátaira, alternatívát ugyanakkor nem kínálnak.
Előadásomban egyrészt Vogel rendszerének módszertani hiányosságait igyekszem föltárni, különös tekintettel arra, hogy e tipológia miként torzította el és hagyta figyelmen kívül a bűnbánati rítusok sokszínűségét, változékony, képlékeny természetét. Másrészt egy új rendszerezési keret fölvázolására törekszem, amely a bűnbánattartás alakulását egy időben és térben is kiterjedt kutatás segítségével – a bűnbánattartás alakulásáról leghitelesebben számot adó, 700 és 1700 között fönnmaradt forrásanyag, a szerkönyvek földolgozása által – ragadja meg.
