Az angol identitás, amely évszázadokon keresztül a brit identitás szinonimájaként működött, egyik legmeghatározóbb eleme a vidéki idill. Ezen ideál képét festők, költők és különböző szakemberek ápolják és ünneplik I. Erzsébet (1558–1603) kora óta. A nemzeti identitás megtestesíti egy nép eszményeit és törekvéseit, ám alapvetően az elmében lakozik. A vidéki látásmód gyökerei a klasszikus ókor irodalmában, például Vergilius eklogáiban találhatók, ahol a valós természeti táj helyett egy kitalált paradicsom, egy locus amoenus jelenik meg.
A városi élet nem képezi részét az angol identitásnak és ikonográfiának, éppen ellenkezőleg, a vidéki hagyomány, amely az esztétika és a hazafiság ötvözeteként él tovább, a meghatározó eleme az angol nemzet kulturális emlékezetének, még akkor is, ha Anglia volt az első iparosodott ország Nyugat-Európában.
A kora újkori Angliában nemcsak a kartográfia hagyománya született meg, hanem a korabeli írók és régiségkereskedők is megörökítették országuk vidéki idilljét. Az Erzsébet-kori írók, akik hozzájárultak a nemzeti irodalom kialakulásához, a klasszikus antikvitás vízióit alkalmazták saját országukra, így született meg Anglia idealizált vidéki világa, amely azóta is élénken él a nemzet kulturális emlékezetében.
A jelen tanulmány az angol kulturális emlékezet vidéki idillhez kapcsolódó megnyilvánulásait vizsgálja, különös figyelmet fordítva a kora újkori Angliára. Történelmi feljegyzések és vizuális források elemzésével tárja fel, hogyan alakult ki a mára már megszilárdult angol identitás központi szerepét betöltő vidéki idill koncepciója. A tanulmány kiterjed a vidék szeretetének megnyilvánulásaira irodalmi és festészeti alkotásokban, valamint a kora újkori kertészkedési hagyományokra is.