Kutatásom tárgya egy harmadik századi karthágói költő, Marcus Aurelius Olympius Nemesianus életművének feldolgozása, újraértékelése a bukolikus hagyomány biopoétikai szempontú elemzésével. A késő császárkor irodalma két évszázad távlatából szemlélte és recipiálta az Augustus-kor irodalmi hagyományát. A katonacsászárok korának (Kr. u. 235–284) totális válsága után erősen klasszicizáló irodalomfelfogás vált uralkodóvá, s ennek első, számunkra megragadható képviselőjeként tartja számon az irodalomtörténet Nemesianust. Vergilius és Tibullus egyértelmű hatása érhető tetten Nemesianus stílusában, azonban nem egyszerű inspirációként jelennek meg a klasszikus szerzők az életműben, a bevett szófordulatok, néha teljes sorok átemelése, a klasszikus formanyelv felhasználása, beépítése és átalakítása révén Nemesianus fontos fejezetet képvisel a klasszikus irodalom késő császárkori recepciótörténetében.
Előadásom tárgya egy, az első eklogában található, önálló szövegegységként beillesztett, ám jelentőségét tekintve annál fontosabb szövegrész, amely rámutat élet és halál, az őselemek által meghatározott földi világ és a csillagokban rejlő túlvilág kapcsolatára. Ebből a részletből következtethetünk a szerző világlátásra, hitére, az emberi test ideiglenességének képzetét fedezhetjük fel a lélek örökkévalóságával szemben. Feltárható, miként viszonyult a testhez mint húshoz, elenyésző emberi szövethez Nemesianus, milyen szellemi-filozófiai áramlatok befolyásolták nézeteit.
Az OSZK Régi Nyomtatványok Tára tartalmaz két Nemesianus költeményeit tartalmazó kötetet (RNyT Ant. 2096 és App. H. 1690), így a szövegkritikai összehasonlítás is alkalmas Nemesianus szerepének vizsgálatára a magyar művelődéstörténetben. Nem véletlen, hogy a középkorban is olyan népszerű volt Nemesianus, a szövegkritika több mint egy tucat kéziratot rögzít, a nemesianusi eklogák ugyanis a középkori oktatásban is szerepet játszottak.