A Rimay János által Balassi Bálint halálára készített emlékversciklus a régi magyar irodalom számos alkalommal értelmezett szövegei közé tartozik. A latin és magyar nyelvű versfüzér több szempontból is különleges mű. Olvasható egyfelől a Balassi-kultuszt megalapozó, a költőt mint „mestert” és Rimayt mint „legkedvesebb tanítványát” felvonultató gyászkölteményként, egyes értelmezői pedig a késő reneszánsz mitologizáló, allegorikus sírköltészetének egyedülálló magyarországi képviselőjeként írták le.
Előadásomban Rimay művét egy nagyrészt feldolgozatlan szövegcsoport, a 16. századi magyarországi alkalmi költészet felől közelítem meg. Noha a kutatás gyakran hangsúlyozza Rimay alkotásának egyedülállóságát, a Balassi-epicédium nem „légüres térbe” érkezett meg 1596 körül. Egyetlen előzményeként az egy évvel korábbi bártfai antológiát szokás említeni, ám a latin nyelvű gyászversköltészetnek ezen kívül is élő hagyománya volt a század Magyarországán. Az alkalmi költészet műfajai közé tartozó epicedium (és az epitaphium, a carmen funebre) a kora újkori reprezentáció és a kulturális emlékezet fontos eszközei voltak, és számos szerző, köztük Christian Schaeseus vagy Kassai Zsigmond Dávid is alkotott a műfajban. Julius Scaliger Poetices libri septem című, a korban általánosan ismert poétikai munkája is részletesen ismerteti az epicédiumot. Kutatásomban azt vizsgálom, melyek az általános jellemzői a hazai neolatin gyászversirodalomnak, milyen poétikai, szövegalkotási technikákkal dolgoztak ezen művek szerzői, és vajon mennyiben tekinthetők e korpusz elemei a Balassi-epicédium „előzményeinek”.
