A korabeli autobiográfiák (és biográfiák) nem kizárólag a Risorgimento (1815–1861) eseményeiről nyújtanak komplex értelmezést, és a korszak kiemelkedő személyeinek, hőseinek emlékét őrzik, hanem e műfajok „magukra vállalták” annak szerepét is, hogy a hazafias értékeket és erényeket oly módon közvetítsék, hogy azok megerősítsék az olasz nemzeti identitástudatot, az összetartozás érzését. Ezek hiánya 1861 után továbbra is súlyos társadalmi konfliktusokat okozott az egyébként politikai, adminisztratív szempontból egyesített Olaszországban. Az egyesítés menetéről való társadalmi-kulturális diskurzus rendkívül fontos volt már közvetlenül az egység létrejöttét követően is, ugyanis az értelmiségiek érzékelték, hogy a nemzetfejlődés szempontjából szükséges minél előbb kialakítani a Risorgimentóra vonatkozó kollektív memóriát. Ez utóbbi azt a viszonyulási módot jelöli, amivel a társadalom tagjai a közös történelmi múltat egységesen értelmezik, ezáltal egységesen tudnak reagálni a saját koruk kihívásaira.

D’Azeglio és Torelli művei – előbbié nagyobb, utóbbié kisebb mértékben – hozzájárultak a posztrisorgimentós kulturális-társadalmi diskurzushoz, amelyben nem ritkán az egyesítés menetéhez és ambivalens eredményeihez kötődő csalódás is megfogalmazódik. D’Azeglio 1867-ben, posztumusz és befejezetlenül megjelent I miei ricordi („Emlékeim”) című műve bár látszólag művészi-politikai pályafutására helyezi a hangsúlyt, a narráció kiemelt pontjain elhelyezkedő digressziókban kifejtett gondolatai a Risorgimento politikai, társadalmi, egyházi és kulturális problémáira reflektálnak. Nem véletlen, hogy az előszóban kihangsúlyozza, hogy a visszaemlékezésén keresztül egyrészt az olaszok nemzeti lelkületére kíván hatni, másrészt szüleinek és a patrióták áldozatos munkájának akar emléket állítani. Ezzel szemben Torelli 1870-ben megjelent Lettere di Massimo d’Azeglio a Giuseppe Torelli con frammenti di questo in continuazione dei Miei ricordi („Massimo d’Azeglio levelei Giuseppe Torellinek, ez utóbbinak a Miei ricordihoz írt folytatás töredékeivel”) című művében d’Azeglio személyisége és tettei sokkal inkább direkt módon kerülnek előtérbe. A hibrid műfajú írás első része egy episztolárium, a második része egy „autobiográfia” (d’Azeglio által írt összefoglaló az I miei ricordihoz), a harmadik rész pedig Torelli d’Azeglio-biográfiája, vagyis az I miei ricordi folytatására tett kísérlet fejezetei. A három rész és műfaj közötti kapcsolat segítségével Torelli folyamatosan igyekszik annak létjogosultságát alátámasztani, hogy ő maga kívánta d’Azeglio önéletrajzát befejezni. Ugyanakkor izgalmas kérdések felvetésére is alkalmas, mint például, hogy a két mű által kifejtett és „elhallgatott” témák bemutatása a szent ágostoni vagy a voltaire-i önéletrajzi elbeszélői típushoz áll-e közelebb, hogyan történik az önéletrajzi elemekből az életrajzi stílusba való átmenet, hogy Torelli a szerző nem autográf gondolatainak és töredékeinek a műbe való beillesztésével új értelmezési lehetőséget adott-e az I miei ricordinak stb.

E hozzáadott részek miatt Torelli munkája, mint sok más mű az egyesülés utáni Olaszországban, hozzájárult a Risorgimentóról alkotott egységes megítélés kialakulásához, ami elősegítette egy valóban egységes olasz társadalom létrejöttét. Ehhez kapcsolódóan a kollektív emlékezet megközelítésének beemelése a vizsgálódásba értékes szempontokkal gazdagítja d’Azeglio és Torelli munkásságának kutatását.