Előadásomban a piarista szerzetes, Halápy Konstantin életművének egy szegmenségről beszélnék. A 18. századi neolatin szerző nagy volumenű fabulagyűjteménye (nevezetesen Apologorum moralium libri) számos izgalmas kérdést vet föl.
Halápy szövegeit a későbbi szakirodalom – többek között Ember Nándor is – szinte teljesen figyelmen kívül hagyja, a költő kiszorul a fabulaírók névsorából, kortársait viszont, akiket elsősorban a műfaj fordítóiként jegyzünk, gondosan enumerálja – természetesen a nemzeti irodalmak előtérbe kerülésétől kérhetjük számon Halápy hiátusát az efféle összegzésekből. De vajon jogosan? Vagy egészen egyszerűen eltekinthetünk a Halápy-féle tanmeséktől, amikor a fabulairodalom vizsgálatába kezdünk? Halápy kortársai az iskola falán örökítették meg e sorokat, amelyek a szerző tehetségét méltatják: „Hic Halapy, quondam studuit componere versus, cui similis nullus, par quoque nullus erat.”[1] Ezzel szemben képességeit még saját monográfiaírója is vitatja, Friedreich szerint „Halápy nem volt valódi költő”,[2] bár különböző műfajokat, a versszerkesztést és a formát magas szinten elsajátította, új hangot nem sikerült megszólaltatnia, és ugyan beleírta magát a latin költészeti hagyományba, átírnia nem sikerült azt. Halápy kétségkívül imitál: Ovidiustól kezdve Avianuson át egészen a 16. századi Andrea Alciatóig keres forrásokat, amelyeket aztán átültet a keresztény morál nyelvére – ugyanakkor apró és jelentékeny változtatásokat eszközöl, melyek kirajzolják a szenvedélyelméletek mintázatát.
Előadásomban a Halápy-fabulák kapcsolatát szeretném vizsgálni a forrásszövegekkel, és a kimutatott módosításokon keresztül kívánok rámutatni arra, hogy ebben a korszakokon is átívelő viszonyrendszerben miképpen világlik ki egy méltatlanul elfeledett és kevéssé foglalkoztatott szerző költői tehetsége.
[1]„Itt tanulta Halápy a versek szerkesztését, akihez nem volt senki hasonló, párja nem volt egy sem.”
[2] Friedreich Endre, Halápy Konstantin emlékezete, Temesvár, Csanádegyházmegyei Ny., 1903.