Az előadásomban egy ismeretlen eredetű, 18. századi katolikus metszetgyűjtemény befogadási lehetőségeit vizsgálom (Santa Maria Imagines 182., 1762–1798 k., Debreceni Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár): arra vagyok kíváncsi, hogyan hathattak a vallásos lenyomatok a kortárs főnemesi és egyházi nézőkre.
Ehhez megpróbálok számot vetni a hagyományozódás korabeli lehetőségeivel: egyrészt azt feltételezem, hogy a sematikus képek képzetformáló szerepei a dúcok nyelvszerű ábrázolási képességével válnak megmagyarázhatóvá. A nagy számban sokszorosított Isten alakzatok egy sajátos ábrázolási módot képeztek maguk köré. A felületek repetitív ismétlése, egymásba alakíthatósága vagy szétválasztása ezért magába foglalhatta a világról való ismeretek anagogikus szintjét is, azaz képesek voltak jelenlétté formálni az anyagot.
Másrészt a vallásos érzeteket megpróbálom kapcsolatba hozni Franz Neumayr kortárs dél-német jezsuita nyelvi élénkségről szóló feltevéseivel. Az atya Münchenben hittérítő-és intézményszervező munkát végzett, így napi szinten találkoznia kellett idegen eredetű, de enargikus hatást kiváltó tárgyakkal. Az sem tekinthető véletlennek talán, hogy az oktatási segédletnek szánt tankönyvében (Idea Rhetoricae. Sive Methodica Institutio De Praeceptis, Praxi, Et Usu Artis Quotidiano, Civili, Ac Ecclesiastico, Augsburg, 1775) egy egész fejezetet szentel a liturgikus teret beborító lenyomatoknak.
Az előadásomban összefoglalom a neumayr-i képtan főbb téziseit, s kimutatom, hogy a Magyarországra keveredett kisgrafikai gyűjtemény a kegyes totus mondust elevenítette meg a korabeli szemlélő számára.
