A 18–19. század fordulóján formálódó, át- és kialakulásban lévő magyar irodalmi intézményrendszer platformján nem kizárólag a ma a kánonban stabil pozícióval rendelkezők [például Bessenyei György (1746–1811), Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) vagy a prózájával kiemelkedő Kármán József (1769–1796)] keresték megszólalási formáikat, publikálási lehetőségeiket. Ott vannak az Arany János Irányok című tanulmányában mesterkedőknek nevezett alkotók, akik nem koruk zsenijei, azaz nem határozták meg a költészet tendenciáit, ugyanakkor hatásuk, tevékenységük mégsem elhanyagolható vagy hiábavaló.
Előadásomban azt szeretném kiemelni, hogy bár a két csoportot mind gondolkodásban és olvasottságban, mind az episztoláik szó- és formakincsében a különbségek jellemzik inkább, a (lokális) elszigeteltség következtében a beszélgetőpartnerek, társak hiánya és ebből adódó keresése összekötő kapocs közöttük.
Az foglalkoztat, hogy a két kismester, Csizi István (1728–1805) és Molnár Borbála (1760–1825) 1797-ben, Pozsonyban megjelent kötetének (Csizi István főstrázsamesternek nemes Molnár Borbálával az erkölts pallérozását, és a’ szív megjobbítását tárgyazó verses levelezései…) milyen közösségteremtő funkciói vannak; hogy miként valósult meg az episztolák közvetítette társalgás és ez hogyan függ össze a címben megjelölt erkölcsnemesítéssel. Vajon valóban „a művészet legkisebb öntudata nélkül” szólaltak meg? (Arany János, Irányok, 1861.) Emellett érdeklődéssel fordulok témáik, nyelvi eszközkészletük, valamit a szerzői (ön)reprezentáció felé is.
