A keresztény tradíció számára központi jelentőségű Jézus Krisztus feltámadásának húsvéti ünneplése. Az ezt megelőző nagyhét nyitánya a virágvasárnap (dominica in ramis palmarum), mely napon a katolikus liturgia megemlékezik Jézus Jeruzsálembe való dicsőséges bevonulásáról, egyszersmind előrevetíti kínszenvedését és kereszthalálát is. A nagymisét bevezető körmenet ma leginkább a köznyelvben barkaszentelésnek mondott szertartásról ismert, azonban a középkori liturgiaváltozatok lényege a virágvasárnapi és nagypénteki események együttes bemutatása, sőt azok mintegy szent drámaként meg is elevenednek a processzió liturgiájában: ruhákat és megáldott pálmaágakat terítenek a celebráns elé, hozsannázó énekekkel köszöntik, majd bevonulnak a Jeruzsálemet jelképező templomba. A virágvasárnapi körmenet egyik közép-európai liturgiaváltozatokra jellemző gesztusa, hogy ugyanezen körmenetnek egy pontján jelképesen megütötték a celebráns papot. A papverés középkori szertartása kifejezésre juttatja a papság Krisztust megjelenítő szerepét, aki egyszerre Isten és ember, dicsőséges hatalommal bíró király és megvetett, szenvedő szolga. E liturgikus cselekményben a két szempont egyaránt kifejezésre jut, ezáltal jelentékenyen árnyalja azt a hatalmi intrikákkal tarkított képet, mellyel a középkor klérusát gyakran lefestik.
Előadásomban előbb magáról a virágvasárnapi körmeneti szertartásról nyújtok egy rövid bevezetést, majd a papverés különféle úzusokban, elsősorban a különféle egyházmegyés liturgiaváltozatokban élő gesztusait, valamint az ezt kísérő szövegeket kívánom bemutatni középkori és kora újkori liturgikus források – elsősorban misekönyvek, agendáriusok és ordináriuskönyvek szövegeinek – egybevetésével.
