Wathay Ferenc énekeskönyve a kora újkori magyar irodalom különleges és összetett emléke, amelyben az énekek, az utánuk bejegyzett szerzői önéletírás és a kéziratot kísérő illusztrációk komplex egységet alkotnak. Ez a három réteg nem kizárólag egymás mellett, egymástól függetlenül jelenik meg a kódexben, hanem szoros kapcsolatban áll egymással: a textuális és a vizuális elemek kölcsönösen értelmezik és kiegészítik egymást. Különösen jelentős ebből a szempontból az illusztrációk szerepe. Előadásomban a verses és prózai szövegegységek és a képi elemek viszonyát elemzem szoros olvasással. Bár az „énekeskönyvet” már eddig is kép-szöveg egységként kezelte az értelmezői hagyomány, én amellett szeretnék érvelni, hogy a vizuális ábrázolások számottevő része valójában az önéletírásban elbeszélt események pontos reprezentációjaként értelmezhető. A képek így nem egyszerűen a versszöveg díszítésként alkalmazott kísérőelemei, hanem az elbeszélt élettörténet reprezentációjának aktív, értelemgazdagító résztvevői. A kódex összetett jellege a mű kodikológiai elrendezésének kérdését is felveti. A kézirat egyes részei ugyanis nem a keletkezésük vagy eredeti elrendezésük szerinti sorrendben kerültek bekötésre, és az énekek, az önéletírás és az illusztrációk egymáshoz való viszonya nemcsak a kódex felépítését, hanem annak értelmezési lehetőségeit is meghatározza.
Hipotézisem szerint Wathay műve nem ragadható meg teljes egészében a hagyományos értelemben vett „énekeskönyv” fogalmával. A kódex sokkal inkább önreprezentációs funkcióval bíró műként értelmezhető, amelyben Wathay nem csak verseiben és élettörténetének prózai elbeszélésében jeleníti meg önmagát, hanem képek segítségével is megalkotja saját alakját. Az „énekeskönyv” így egyszerre válik irodalmi művé, élettörténeti dokumentummá és vizuális önreprezentációs eszközként működő kézirattá.
