Szergej Drukovcov 1778-ban megjelent Бабушкины сказки (Nagymama meséi) című kötete sajátos viszonyt teremt hagyomány, közvetítés és szerzői pozíció között. A cím a meséket a nagymama alakjához kapcsolja, az ajánlásban azonban Drukovcov lép fel beszélőként, aki a szövegeket „régi papírjai” között megtalált és továbbadott mesékként mutatja be. A címben megidézett nagymama és Drukovcov közvetítői pozíciójának viszonya így már a kötet paratextusában kérdéssé válik.
Előadásomban azt vizsgálom, hogyan kapcsolódik ehhez a paratextuális pozícióhoz a tekintély narratív megszervezése. Genette paratextualitásra, elbeszélői hangra és fokalizációra vonatkozó kategóriáiból kiindulva öt történetben (21., 24., 28., 30., 31.) elemzem a narrátor és a szereplők viszonyát. Arra keresem a választ, hogyan kerülnek egymással viszonyba a különböző szereplői nézőpontok és értelmezések: ki beszél, ki rendelkezik tudással, és milyen szerepet játszik a narrátor abban, hogy az egyes értelmezések milyen súlyt kapnak.
Az elemzés alapján a megszólalás lehetősége önmagában nem határozza meg a narratív autoritást. Az öt történet különbözőképpen rendezi el a szereplői nézőpontok, a rendelkezésükre álló tudás és a narrátori közvetítés viszonyát. A tekintély kérdése így annak vizsgálatán keresztül válik megragadhatóvá, hogy az elbeszélés milyen viszonyt teremt a szereplői megszólalások, nézőpontok és értelmezések között.
