Amade László életművének nagy hányada szerelmes énekekből áll, már a tizenkilencedik századi kutatók is ezen verscsoportot emelik ki. A korai Amade-diskurzust két állítás kíséri végig: a költői életmű gáláns rokokó énekköltészetbe való besorolása, valamint az, hogy néhány vers bekerült a kéziratos énekeskönyvek szövegalakító mechanizmusába.
Bár véleményem szerint ez a folyamat a kutatói értékítélettel ellentétben nem jár a szövegek esztétikai értékének elvesztésével, a megfigyelés mégis felhívja a figyelmet arra, hogy a műköltészet és a folklór közötti átmenetet Amade életműve esetén kizárólag a művek utóélete felől vizsgálták, a költő populáris kultúrából való merítése nem kapott figyelmet. Ennek egyik oka talán pont az, hogy több kutató, így a kortársak közül például Hovánszki Mária szerint a német és olasz hagyományokra támaszkodó amadei rokokó költészet nem összeegyeztethető a populáris hagyomány elemeivel. Korábbi kutatásaim során azonban arra a megfigyelésre jutottam, hogy ez az állítás néhány szerelmes vers esetén nem állja meg a helyét: Amade László forrásként használhatta a közköltészetet, sőt, létező, közkézen forgó éneket alakított át a saját át saját költői stílusa szerint.
Előadásomban három Amade-vers (Kukuku, kukucskám…; Ah, már egyszer engeszteld meg…; Nem gondolok szíveddel…) segítségével bemutatom a közköltészeti variálódás komplex folyamatának lehetséges módjait. Mivel hipotézisem szerint Amade László több esetben csupán egy a variánscsalád közköltészeti lejegyzői közül, előadásom a műköltészet és a közköltészet közé felállított határvonal árnyalására is kísérletet tesz. A három vers variánsainak nyelvi és poétikai szempontú összehasonlító elemzésével pedig rávilágítok a közösségi szöveghasználat és a lejegyzői intenció között fennálló filológiai anomáliára is.
