A magyarországi cigányság integrációjával először III. Károly magyar király kezdett el foglalkozni, átfogó koncepcióval azonban csak utóda, Mária Terézia és köre lépett fel. Az uralkodónő rendeletsorozata a kóborló, keleties vonásokat mutató cigányok beolvasztására irányult, nem egyszer radikális eszközökhöz nyúlva. Politikája nagy hatással volt utódjára, Józsefre és a magyarországi nemességre egyaránt. A „cigány probléma” fokozatosan a kor gondolkodóinak egyik gyakori témájává vált, ugyanakkor a drámairodalom és a közköltészet is aktívan reflektált a kérdésre. Előadásomban a felsőbb rétegek és a nemesség romaképét ütköztetem a közköltészeti darabokból kiolvasható képzetekkel, rámutatva olyan sztereotípiák kialakulásának gyökereire, amelyek mai napig kísérnek, kísértenek bennünket.
Kutatásom elsősorban a cigányokra irányuló diskurzust elemzi, előtérbe helyezve a korszak politikusainak, gondolkodóinak, nemeseinek fennmaradt releváns iratait. Előadásom fő forrását Augustini ab Hortis Sámuel Anzeigenben megjelent írása adja, amelyben kritikus szemmel vetette össze a cigányság feltételezett múltját az általa tapasztalt jelennel, kitérve a romák öltözködési szokásaira, életmódjára és nyelvi sajátosságaira. A kutatás forrásbázisát a felsőbb társadalmi rétegek szempontjából a vármegyék nemesi gyűléseinek jegyzőkönyvei és határozatai egészítik ki, míg az alsóbb társadalmi rétegek különböző közköltészetben fennmaradt cigánycsúfolók és parodisztikus darabok tükrében szólaltathatóak meg. Utóbbiak közül érdemes kiemelt figyelmet fordítani a Tzigányok végső romlása c. ponyvára, melyben az 1768. évi uralkodói rendeletek közvetlen hatásait beszéli el az ismeretlen szerző.
Előadásomban rámutatok a 18. századi uralkodói hatalomgyakorlás közösségkép-formáló hatására, illetve arra, hogy a hagyományos elvárások hogyan válnak identitásteremtővé a kora újkori magyar társadalomban.
