A Narracio de mirabilibus urbis Romae a 12–13. század fordulóján keletkezett, és a mirabilia-irodalom egyik sajátos darabjaként a középkori Róma értelmezésének különleges formáját kínálja. A mű nem csupán az Urbs látványosságait írja le, hanem az antik örökség és a keresztény értelmezési keret találkozási pontjait is feltárja. Az előadás célja annak bemutatása, hogy a Narracio miként jeleníti meg az antik és keresztény hagyomány együttes jelenlétét, valamint az ezek között feszülő konfliktusokat. A szövegben a múlt nem stabil örökségként, hanem folyamatosan újraértelmezett konstrukcióként jelenik meg. A vizsgált példák – a Marcus Aureliusnak tulajdonított lovasszobor és a kolosszus leírása – jól mutatják, hogy ugyanazon műemlék több, egymással versengő értelmezés hordozója lehet. Míg a lovasszobor esetében ezek az értelmezések egymás mellett léteznek, addig a kolosszus történetében egy új, ideológiailag meghatározott jelentés kiszorítja a korábbit. A konfliktus így nem csupán a hagyományok között, hanem az értelmezés módjában is megmutatkozik.
Az előadás kitér arra is, hogy a keresztény értelmezési keret miként integrálja az antik emlékeket saját legitimációs rendszerébe. Az antikvitás elemei nem tűnnek el, hanem új jelentést kapnak, amely lehetővé teszi, hogy a múlt tekintélye a jelenben is működőképes maradjon. E folyamat során a hagyomány nem egyszerűen megőrződik, hanem átalakul. A kutatás egyik újdonsága a szöveg első magyar fordításának tapasztalataiból fakad. A fordítás során világossá vált, hogy a Narracio nem egyetlen jelentést közvetít: a latin szöveg többértelműsége a fordítót is értelmezői döntések elé állítja. A szöveg konfliktusossága így nemcsak tematikusan, hanem nyelvi szinten is megjelenik. A Narracio tehát nem pusztán a múlt leírása, hanem annak újraalkotása: olyan értelmezési tér, amelyben az antik és keresztény hagyomány folyamatos kölcsönhatásban formálja egymást, és amelyben a hagyomány maga is konstrukcióként válik láthatóvá.
