A széphistória a 16. századi magyar irodalom sajátos, belső fejlődés eredményeként kialakult verses epikus műfaja, melynek lényegi sajátossága, hogy a gyakran antik forrásokra visszavezethető tematikát a magyar nyelvű, szóbeli hagyományokhoz kötődő, szótagszámláló és énekelhető versformába illeszti, így a széphistória az írásbeliség és szóbeliség határán helyezkedik el.
Előadásomban a 16. századi széphistóriák közül kettőt hasonlítok össze, kifejezetten a nőalakok aktor-szerepére fókuszálva. E két széphistória női főszereplői ugyanis potensek, aktív katalizátorként mozgatják az eseményeket, szemben a korban általánosan elterjedt passzív nőképpel. Az 1570-es Lévai Névtelen: Páris és Görög Ilona históriája témáját a trójai mondakörből meríti, azonban nem a tízéves háborút helyezi középpontba, hanem Páris és Ilona szerelmének történetét. A széphistória szövege Ovidius heroidáin alapszik, az ismeretlen magyar költő két levelet fordít és parafrazeál, Párisz levelét Helenéhez és Helené Párisznak írott válaszlevelét (XVI. és XVII. heroida). A másodikként vizsgált Árgirus-széphistória a Magyarországon elterjedt széphistóriák legközkedveltebb darabja. A történet széles körben ismert, az eredeti, Gergei Albert által fordított (vagy költött) szöveg ismerete nélkül is; a szereplők nevei és a szüzsé tovább élt számos irodalmi és folklóralkotásban.
A két széphistóriát a nőalakok hasonlóságán kívül a moralizálástól mentes, gyönyörködtetési, mulattatási (causa voluptatis) funkciójuk is összeköti. E kettő széphistórián keresztül jól összevethető a görög és a magyar Ilona karaktere, mivel az Árgirus-széphistóriából bomlott ki a Tündérszép Ilona mesetípus is.
