Árpádházi Szent Erzsébet és Szent Margit hagiográfiája a magyarországi szentkultuszkutatás kezdeteitől a figyelem központjában áll. A két 13. századi női szent életrajzai, illetve a csodáikat tartalmazó jegyzőkönyvek adatgazdag források a korszakkal foglalkozó mentalitás- és társadalomtörténeti kérdésekkel foglalkozó történészek számára. Vizsgálódásaim középpontjába a forrásokban felbukkanó „mellékszereplőket” állítom. Azonban elsősorban nem a két szent közvetlen közelében tartózkodó udvartartásra, apácákra hegyezem ki előadásom: messziről érkező és a szenttel még életében érintkező vagy a sírnál meggyógyuló szegények, zarándokok, ritkább esetben pogányok csoportjainak reprezentációit elemzem. Szent Erzsébet vizsgált életrajzai; a század első felében lejegyzett Dicta quattor ancillarum, Caesarius von Heisterbach legendája, a század másodikfelében a Jacobus de Voragine, majd a század végén Dietrich von Apolda által szerkesztett legendák különbözőképpen ábrázolják e társadalmi csoportokat, s bélyegzik egyöntetűen Erzsébetet a társadalom peremén élő szegények, torzult testű betegek védelmezőjének. Erzsébet vaskos hagiográfiájával szemben Margit életéről a korszakban csupán egy írásmű, a Legenda vetus született. Azonban formálódó kultuszáról árulkodik, hogy a halála után meginduló kanonizációs per során, 1276-ban összeírják a szentnek tulajdonított csodákról tett tanúvallomásokat. Az Erzsébet és Margit csodajegyzékeiben megszólaló tanúk jelentős része nem a szent sírjának otthont adó egyházkerületből származik. Szent Margit csodáinak sajátossága, hogy a távolról érkező betegek mellett megjelennek a korszakra jellemző társadalmi tünetek is. Szent Margit csodáiban nem csak a fogságba esettek részesülnek, hanem a kereszténység peremterületein élő pogányok is. Az életrajzok szerzői pedig részletes képet adnak arról, hogy a két királylány környezete sokszor ellenségesen áll a koldulórendi vallásosság szellemében végzett, általuk túladakozónak tartott magatartásformákhoz.