A 16. század második felében egyre nagyobb számban születettek protestáns zsoltárfordítások, amelyek azonban még sok esetben nem az ószövetségi héber szöveget, hanem latin nyelvű forrásokat, köztük a leginkább hozzáférhető Vulgáta textusát használták föl.
Ebben az időszakban a magyar nyelvű protestáns zsoltárfordításokat általánosan jellemezte – a középkori keresztény irodalomhoz hasonlatosan, ennek hagyományait mintegy folytatva – a krisztológiai vonatkozások kihangsúlyozása, az allegorizáló tendenciák jelentkezése, az ószövetségi szövegekbe a preegzisztens Krisztus beleolvasása. Mindez nem mond ellent a katolikus hagyomány zsoltárhermeneutikájának, amely az Ó- és Újszövetség folytonosságának eszméjében éppen Krisztus alakja köré szerveződött, azonban némiképp paradoxnak tűnhet föl a protestáns Sola Scriptura-eszmény szempontjából.
Előadásomban Bornemisza Péter Énekek három rendbe című nagyhatású énekeskönyvében található példákon vizsgálom, Császár Ernő tanulmánya nyomán azokat a szövegeket (pl. Szegedi Gergely, Zeleméri László zsoltárátiratait), amelyek beilleszthetők ebbe a krisztológiai, allegorizáló kontextusba – ezeknek a zsoltárparafrázisok a forrásszövegtől való eltéréseknek, poétikai, retorikai technikáknak, a szöveg építkezésének, az allegorizálásból eredeztethető szcenírozási megoldásoknak a feltárására teszek kísérletet.
Ezen túl azt vizsgálom, hogy ennek a jelenségnek milyen háttér tulajdonítható, miként illeszthető a kortárs európai, különös tekintettel a német nyelvterületen kibontakozó konfesszionalizáció diskurzusába a magyar nyelvű protestáns zsoltárfordítások allegorizáló hajlama.