A nők zenei életben betöltött szerepének tárgyalása évszázadokon át épült a nemek közötti különbségtétel általánosan elfogadott jelenségére; emellett egyfelől az előadó- és alkotóművészi tevékenység megítélésének tudatos szétválasztására, másfelől a társadalmi pozíció, a családi háttér és az azokból eredő kötelességek kérdéskörére. Nem véletlen tehát, hogy míg egy zenészdinasztia leszármazottjának énekesi pályafutása voltaképpen elkerülhetetlennek bizonyult, addig egy arisztokrata úrhölgy semmiféleképpen sem választhatta hivatásának a komponálást. Noha Anna Amalia von Braunschweig-Wolfenbüttel (1739–1807) zeneszerzéssel is foglalkozott, neve elsősorban a weimari klasszicizmus virágzásának kiindulópontjaként – a Weimarer Musenhof összetartó erejeként –, illetve kulcsfontosságú mecénásként él a köztudatban, semmint műveinek kiemelkedő színvonala révén. Ezzel összefüggésben meglehetősen kevés darabja maradt fenn, pedig többek között Erwin und Elmire című Goethe-megzenésítése (összehasonlítva az ugyanezen szövegre készült kortárs szerzeményekkel) nem pusztán a korabeli zenei nyelv sematikus elemein alapuló reprodukciós képességről árulkodik, hanem intuitív alkotói fantáziáról is. Vajon hivatásként tekintett volna a zenére, ha erre lehetősége nyílt volna? A szász-weimar-eisenachi hercegnő élete számos más, a felvilágosodáskori kulturális közeg egészére vonatkozó kérdést vet fel: az elkészített és a megőrzött alkotások arányát, az asztalfiókba száműzött remekművek számát vagy éppen a férfiprivilégium okait és mértékét. Előadásom célja Anna Amalia helyzetének értelmezésén keresztül, az adott időszak más női komponistáinak bevonásával és a fellelhető korabeli dokumentumok, irodalmi szövegek segítségével rávilágítani azokra a körülményekre, amelyek a késő 18. században a zeneszerzőnőket kuriózummá – a különös és a „más” egyik fő reprezentációjává –, az alkotóművészetet pedig a női nem negatív diszkriminációjának egyik alapvető területévé tették.