A nőket gyakran mutatják be az irodalmi és a történelmi források bűnbakként, egy kataklizma elindítóiként. Ez nem volt máshogy a 14. századi Nápolyi Királyságban sem, melynek összetett válságát a kortárs szerzők azzal hozták összefüggésbe, hogy nők kezébe került az ország kormányzása. A nők megítélése ezekben a szövegekben éles kontrasztokkal bír, egyrészt megjelennek a kegyes, jámbor asszonyok, akik a 14. századra egyre elterjedtebbé vált laikus áhítat gyakorlásában élen jártak, bőkezű adományokat nyújtottak az egyháznak, s zarándoklatokon vettek részt. Másrészt a féktelen tobzódás, ravasz cselszövések alanyai is a nők voltak, akik erénytelen életet folytattak, s kicsapongásaik révén másokat is példájuk követésére ösztönöztek. A Trecento tollforgatói a nápolyi válságot a meghalt király kijelölt utóda, Nápolyi Johanna uralkodásában vélték felfedezni, aki számukra a romlottság megtestesítőjének bizonyult. Ezen szerzők szemében Johanna szentségtelenebb volt a rossz női szellemnél, Jezabelnél is, s a gyilkos Médeiánál is kegyetlenebbnek imponált, amikor vádjaik szerint a férjgyilkosság eszközéhez folyamodott. Közvetlen női mintái, akik a szerzők szerint befolyással voltak nőként való viselkedésére, ugyancsak a féktelen bujaság képviselői voltak: ők testükkel és ármánykodásukkal mételyezték a Királyságot, s nem riadtak vissza a kegyetlen gyilkosságoktól sem. Ezt a bűnbak-elképzelést – amelyet a városok krónikaírói, a köznép egy része és a Johannával rivalizáló férfi családtagok is terjesztettek – , átvették azok a szerzetesek is, akik Arnau de Vilanova és Gioacchino da Fiore apokaliptikus szövegeit látták el magyarázó jegyzetekkel, s koruk kríziseit (a ferencesek közötti vitákat és széthúzást, a polgárviszályokat, a dél-itáliai dinasztikus háborút, az éhínséget és a száműzetésbe vonuló nincstelenek tömegét) a Johanna trónra léptével kezdődő rossz női hatalmaskodás térnyerésével interpretálták. Az előadás abból a hipotézisből indul ki, miszerint a Királyság válsága egy olyan kataklizma volt a kortársak számára, amelyre saját „kulturális modelljeik” révén igyekeztek választ adni. A bűnbak-képzés alkotóelemei különböző fragmentumokból épültek fel, s leginkább a köztes kultúrát képviselő szerzők műveibe kerültek be, akik a népi és az elit kultúrából egyaránt válogattak. Ennek megfelelően a szövegelemzés arra irányul, hogy feltárja a források szókészletét, s elkülönítse a válságra adott magyarázatok különböző variánsait a latin és népnyelvű szövegekben. A konstrukciók olvasatában kiemelt helyet foglal el a szerzők által rögzített tapasztalatok és élmények történeti antropológiai szempontú elemzése, ebbe beletartoznak mindazok a megfigyelések, amelyeket a szerzők maguk is átéltek, vagy külső megfigyelőként észleltek, esetleg másoktól hallottak.