Az ember alapvetően társadalomban él és ennek a létformának minden egyes korszakban megvannak a maga nehézségei. A kora újkorban az etikai kérdések jóval nagyobb súllyal estek latba, mint napjainkban. Ha például egy olyan kődarab, mint a paráznaság, belekerült az egyébként jól olajozott erkölcsi gépezetbe és azt meghibásította, az így kialakult társadalmi krízis a korszak gondolkodóinak egész hadát késztette eszmefuttatásra. Madách Gáspár (1590 k. – 1647) paráznaságról szóló elmélkedésében rámutat arra, hogy a 17. századi Magyarországon milyen égető társadalmi problémaként merült fel a szemérmetlenség. A klasszikus intertextusokkal gazdagon átszőtt textusból az is kiderül, hogy miként reprezentálódott ez az erkölcsi témakör az antikvitás irodalmában és a Bibliában, azaz hogy például Arisztotelész, Ovidius, Seneca, Szent Pál vagy az olyan ókeresztény írók, mint Aranyszájú Szent János hogyan próbálták óva inteni koruknak emberét a kicsapongó, buja életmódtól. Az előadásomban arra vállalkozok, hogy Madách paráznaságról szóló prózai munkája és annak allúziói mentén egy összetett képet rajzoljak erről a korszakokon átívelő etikai problémáról és az általa okozott társadalmi válsághelyzetről. Továbbá arról is lesz szó, hogy a Madáchnak tulajdonított lírai és prózai szövegek, köztük a bujaságot ostorozó költemények illetve a pestisről és a paráznaságról szóló értekezések is, egy ideig unokafivére, Rimay János neve alatt hagyományozódtak, így már a szerzői korpusz beazonosítása, körülhatárolása sem volt éppen zökkenőmentes. Joggal mondhatjuk tehát, hogy Madách Gáspár életműve mind módszertanilag, mind tematikailag kiváló terepéül szolgálhat a krízisek és nehézségek tanulmányozásának.