A Risorgimento kiemelkedő írója és politikusa, Massimo d’Azeglio (1798-1866) meghatározó szerepet töltött be az olasz nemzeti egység megteremtésében. Az 1861 januárja és márciusa között írt Questioni urgenti („Sürgős kérdések”) című pamfletje az Olasz Királyság 1861-es létrejöttét közvetlenül megelőző időszak politikai, társadalmi és kulturális feszültségeit elemzi. Előadásomban bemutatom, hogy a műben felvetett, az egységgel összefüggő kérdések hogyan reflektálnak a korszak politikai helyzetére, illetve milyen kapcsolatban állnak a d’Azeglio életművében megjelenő hazafias gondolatokkal.
A mű kiindulópontja 1848-49 és 1861 összehasonlítása a nép a függetlenségi háborúkhoz való hozzáállásának vetületében. D’Azeglio úgy véli, hogy bár Itália a köz-és politikai gondolkodása fejlődött, az egymással szemben álló pártok tevékenységei megakadályozzák az egység létrejöttét: egyaránt bírálja a Mazzini-féle, a demokrata, a republikánus és a radikális pártot. Törvényes kereteket nélkülőző műveletnek tartja Garibaldi dél-itáliai expedícióját, ugyanakkor megkérdőjelezi annak létjogosultságát is, hogy a nemzet szabadsága kizárólag a Savoyai-háztól függjön. Dél és Észak egyesülése kapcsán megfigyelhető egy negatív fejlődés a d’azegliói életműben: az 1830-40-es években írt történelmi regényeiben az olaszok összetartozásának értékét képviselte, az 1850-60-as évekbeli levelezéseiben és önéletrajzában, az I miei ricordiban („Emlékeim”, 1867, posztumusz) már a két terület egybeforrasztásának lehetetlenségét fogalmazta meg.
A Questioni urgentiben felvetett problémák előrevetítik az új olasz állam hiányosságait. Ez utóbbiak nemcsak a politikai egység, hanem a közös nemzeti identitás megszilárdulását is megakadályozták: mindez a század végére a közéletben és az irodalomban is tetten érhető, a Risorgimentóban való csalódást idézte elő.