Életművük elemzésén keresztül arra a kérdésre keresem a választ, hogy az olasz nemzetet formáló tényezők, a nemzettudat fejlődésének állomásai és problémái, az olasz nép a nemzeti identitáshoz való viszonya, illetve a kollektív memória szerepe milyen megítélés alá esik a narrációkban, a nemzeti egység megformálásának mely lehetséges eszközeit emelik be a szerzők én-elbeszéléseik és az egyéb műfajú írásaik meghatározó szövegszervező elemeiként. A vizsgálódásaim fontos részét képezik továbbá a vonatkozó levéltári források, illetve a korabeli periodikák, feltárása és vizsgálata. A téma átfogóbb elemzése érdekében figyelmem kiterjed a korszak egyéb vallás- és nyelvfilozófiai, politikai, kultúra- és oktatásszervezői írásaira is. Ez utóbbi kapcsán az előadásomban Vincenzo Gioberti Del primato morale e civile degli italiani (1843), Del rinnovamento civile d’Italia (1851), Cesare Balbo Speranze d’Italia (1844) és Antonio Rosmini Sull’unità d’Italia (1848) című értekezéseit kívánom bemutatni. A vizsgálat során arra keresem a választ, hogy a nemzeti egység és az olasz nemzeti identitás megformálásához a felsorolt gondolkodók, politikusok, egyházi személyek milyen eszközöket tartottak megfelelőnek, illetve ezen eszméket hogyan kívánták az olvasóközönség számára befogadhatóvá tenni, sőt követendő mintának állítani. Ez a törekvés összefügg a korszak szellemiségével, ugyanis az 1830-40-es évektől kezdve az értelmiség egyre inkább felismerte a nép szerepét a nemzeti egység létrehozásában. Ennek feltétele az egységes opinione pubblica, vagyis a közgondolkodás kialakítása és formálása volt. Az opinione pubblica a társadalom azon képességét jelenti, hogy a közösség által vallott értékekre építve egységesen gondolkodik a politikai, szociális, kulturális és gazdasági problémákról, illetve ezek megoldására konstruktív társadalmi diskurzust alakít ki. A politikusok és az értelmiség ezáltal azt kívánta elérni, hogy az olaszok felelős döntéseket hozzanak a hazafias küzdelem során és tudatosan vállalják a korszak által rájuk rótt kötelességeket. Az opinione pubblicára való hatás jelenlétének vizsgálata a választott szerzők műveiben azért is jelentős, ugyanis Gioberti és Rosmini a neoguelf irányzat, míg Balbo a mérsékelt-liberális eszmék támogatójaként eltérő ideológiai irányzatokat képviselt. Éppen ezért hipotézisem szerint a szerzők eltérő eszközökkel és módszerrel kívánták a közvélemény formálódását befolyásolni, illetve más- más témákat, problémákat emeltek a korszak itáliai politikai-kulturális életéből: mindez pedig tágabb értelemben rávilágít arra, hogy a nemzeti egységért folytatott küzdelem évtizedei nem lineáris módon fejlődtek, hanem a korszakot a különböző politikai pártok és ideológiai irányzatok csatározása jellemezte.
Az egységes Itália megszületése összetett folyamat volt, ugyanis a különböző politikai és ideológiai áramlatok eltérően látták a félsziget jövőjét. A neoguelf irányzat és a katolikus megújulás képviselői, például Rosmini és Gioberti, az egyesített Itáliát egy, a pápa által képviselt konföderációs államként képzelték el. Ezzel szemben a többek között Balbo fémjelezte mérsékelt-liberális ideológia antiklerikális, szekularizált államszervezet létrehozását tűzte ki célul. Az előadásom témája Vincenzo Gioberti Del primato morale e civile degli italiani (1843), Del rinnovamento civile d’Italia (1851), Antonio Rosmini Sull’unità d’Italia (1848) és Cesare Balbo Speranze d’Italia (1844) című értekezései. E műveket egyrészt azon szempontból kívánom megvizsgálni, hogy az eltérő ideológiákat képviselő gondolkodók által bemutatott, a nemzetegyesítést illető konkrét javaslatokban milyen szerepet szántak az egyénnek, a népnek és milyen nemzetkarakter-formáló tulajdonságokat tartottak nélkülözhetetlennek ahhoz, hogy az olasz társadalom tagjai egységes lelkülettel rendelkezzenek. Másrészt arra keresem a választ, hogy a megfogalmazott gondolatok hogyan befolyásolták az opinione pubblicát, vagyis az olasz közvéleményt a risorgimentós kérdésekhez való viszonyulásban: hogyan kívánták a társadalmat nemcsak a politikai keretek, hanem a közös gondolkodásmód alapján is valódi egységgé kovácsolni. Az 1830-40-es évektől kezdve egyre inkább felismerték opinione pubblica szerepének fontosságát: a kor gondolkodói az egyesítés sikerének kulcsát abban látták, hogy a nemességet, az értelmiséget és a polgárságot érdekeltté és aktív, tudatos szereplőjévé tegyék a hazafias küzdelmeknek. Éppen ezért az opinione pubblica témájának vizsgálata megkerülhetetlen a Risorgimento pontosabb megértéséhez.
