A 15–17. századi többnyelvű nyomtatványok nagy részének fő felhasználását a nyelvtanulás, jellemzően a segédkönyvvel („néma tanárral” avagy „mentőövvel”) megtámogatott autodidakta nyelvelsajátítás jelentette. Egy bilingvis nyomtatványokat is közreadó nyomda tevékenysége mögött nem többnyelvű beszélőközösség, hanem épp ellenkezőleg, nyelvtanulási szándék mutatkozik meg, amint erről számos alcím, ajánlás, valamint az egyes nyelvek a szövegközlés során kialakított elrendezése is tanúskodik, kiegészülve mindazon forrásokkal, melyek a nyomdák környezetében általában egy-egy mesterre, iskolára, tanítványokra vonatkoznak, olykor pontos képet adva a bilingvis könyvek funkcióiról, gyakorlati felhasználásáról. Előadásomban azt szeretném megmutatni, hogy a nyelvtanításhoz használt bilingvis könyvek terjedése hogyan lehet valóságos indikátora tanár-tanítvány nemzedékek láncolattá, hálózattá bővülésének és szétterjedésének Európa-szerte, kiemelve Aldus Manutius, Bonus Accursius és Valentinus Curio munkásságát, illetve Erasmus vélekedéseit a bilingvis szövegközlésről. Továbbá a korai kétnyelvű könyvnyomtatásra és annak módjaira, típusaira és az egyes kiadások használatára reflektáló források (például kiadások paratextusai vagy efféle könyveket említő humanista levelezések) elemzése révén kitérek a görögoktatás térhódításának és az e célra nyomtatott görög–latin bilingvis kötetek jelenlétének összefüggéseire a vernakuláris nyelveket is felvonultató többnyelvű kiadványok feltűnésével. Ezen források jól rávilágíthatnak arra, milyen módszerekkel és milyen egyéb segédeszközök igénybevételével tanulhattak belőlük, a gyakorlatban miképpen váltak a bilingvis könyvek a tudástranszfer eszközeivé, a humanizmus terjedésének mérföldköveivé és egyúttal csomópontjaivá.