A jezsuita Landovics István munkássága csak kisszámú szakirodalomnak tárgya, pedig 1689-ben megjelent, Novus Succursus, az az uj segétség című, kétkötetes beszédgyűjteménye a hitszónoki gyakorlat fontos kiadványa volt. A kötetek a töröktől visszahódított területeken működő papok számára segédkönyvként szolgáltak. A gyűjtemény jelentőségére a XVIII. századi számottevő könyvtári előfordulása utal. Landovics István prédikációinak elemzésével célom a harag XVII. századi reprezentációjának a bölcseleti, orvostani és szónoklati hagyomány kontextusában való kutatása.

A XVII. századi érzelemkoncepciót az ókori és a középkori morálfilozófiában, medicinában, fiziognómiában, valamint retorikában megállapított ismeretek alakították. A haragértelmezésekben az erkölcsnemesítés, az egészségmegőrzés és a befolyásolás igénye érvényesült. A jezsuita iskolázottság a teológiai képzés mellett klasszikus és humanista műveltséget is közvetített. A korabeli haragfogalomról a prédikációgyűjtemény releváns információkat tartalmaz.

Landovics alapjában a keresztény elméletet hirdeti, hogy a harag, bár egy természetes emberi hajlandóság, viszont az ördögtől eredő, gyilkosságra késztető, valamint kárhozatba döntő vétség. Szövegrészletek tanúsága szerint továbbá követi az orvosi feltételezést, hogy az indulat a szívben rejlő, a vérrel kapcsolatos és a tűzhöz hasonló állapot. A leírásokban pedig az irtóztató képekkel érzékelteti, hogy a harag vaddá, állatiassá torzítja az emberi küllemet és modort.

Az előadásban a harag eredetét, következményeit, jeleit és kezelését veszem sorra a tanulmányozott szövegek nyomán. A fogalmi vizsgálaton túl olyan kérdésekre is keresem a választ, mint hogy milyen attribútumok jelölik és mely figurák érzékeltetik a haragot.