Taqi al-Din Kāšāni Kholāsat al-ašʿār va zobtat al-afkār („A versek lényege és a gondolatok java”) című antológiája 1593-ban készült, majd 1614-ben egy újabb verzióban függelék is járult hozzá. Az első négy fejezet a szerző előtt élt perzsa költőket tartalmazza, a függelék kortársait. Az antológia már a mérete miatt is figyelemreméltó: összesen 350000 verssort idéz, valamint minden költőhöz hosszú prózai életrajzot. A számunkra érdekes első kötet első fejezete (körülbelül ezer, sűrűn írt kéziratoldal) a „legkorábbi költők” listáját tartalmazza, összesen huszonöt életrajzzal.
A 10–12. századi (és általában a 13. századi mongol inváziót megelőző) perzsa lírai költészet nagy része nem maradt fenn eredeti vagy korai kéziratos formában. A ma ismert klasszikus perzsa irodalmi kánon meghatározó darabjait általában igen késői, sokszor 18-19. századi kéziratokból, illetve az ezek alapján készült modern kiadásokból ismerjük. Feltehető azonban, hogy ennek a modern korpusznak az alapja egy Szafavida-kori korpusz, az előbb említett antológia és az ezzel egyidőben megjelenő, nagyrészt ismeretlen és felhasználatlan 16–17. századi kéziratok.
Mindezek ellenére Taqi al-Din antológiája kevés kutatás tárgya, a korai költészettel foglalkozó részei kiadatlanok. Életrajzi részeit mint történeti forrást értéktelennek tartják a 19. századi költészeti kánont formáló irodalmi személyiségek (mint Rezā-Qoli Khān Hedāyat, aki számos korai költő összes verseit rendezte a ma ismert formájára) – részben a Szafavida-kori irodalom elleni előítéletekből. Kutatásomban új irányból, a recepciótörténet és a kéziratos hagyomány felől közelítek meg olyan korai panegyricus- költőket, mint Manučehri Dāmġāni vagy Farrokhi Sistāni (11. század eleje). Ennek a recepciótörténeti folyamatnak az egyik legfontosabb állomása Taqi al-Din Szafavida-kori antológiája. Ezt a forrást mutatom be néhány korai költő kéziratos hagyományának kontextusában, szemléltetve doktori disszertációm fontosabb kérdéseit és kutatási problémáját.
