A risorgimento egyike a legeseménydúsabb és máig legvitatottabb időszakoknak Itália történelmében. E korszak, amelynek fő célkitűzése az olasz nemzeti egység megteremtése volt, legkiemelkedőbb alakjai közé tartozik Massimo d’Azeglio. A sokoldalú torinói főnemes kivételes életpályát járt be, amelynek emlékezetét nagy részleteséggel rendezte az I miei ricordi (Emlékeim) című, 1867-ben posztumuszként megjelenő kötetbe. Az életrajzból kiderül, hogy már igen fiatalon határozottan kiállt az olasz függetlenség ügye mellett, amelynek aztán egész életét szentelte egy ideig katonaként, majd elismert festőként és íróként, később pedig a Szárd Királyság kiemelkedő politikai szereplőjeként. A regényben megjelenő életeseményekhez szinte minden alkalommal (morál)filozófiai, politikai megjegyzéseket fűz vagy éppen a Pápai Állam hatalma ellen szólal fel. Így tárul elénk d’Azeglio a korszakban is egyedi reformgondolkodása, mely szervesen hozzájárult a risorgimento szellemiségének fejlődéséhez.
A szerző 1866-os halála félbeszakította emlékeinek rendezését. A befejezetlenül maradt regény ráadásul éppen azon a ponton szakad meg, amikor d’Azeglio politikai pályájának emlékezetéről, vagyis életének az olasz risorgimento szempontjából egyik legfontosabb időszakáról írna. Ennek hiányát pótolhatja a Torinói Állami Levéltár d’Azeglio-kéziratállományának néhány darabja, különösen az a jegyzet, melyben a szerző az I miei ricordi tervezett fejezeteihez készít vázlatot. Az iratból egyértelműen kiderül d’Azeglio szándéka egy, a megjelentnél hosszabb regény megírására. Az állomány egyéb dokumentumai pedig további adalékokkal szolgálnak d’Azeglio politikai gondolkodásmódjának vagy éppen ars poeticajának pontosabb megismeréséhez.
Előadásomban az I miei ricordi és a kapcsolódó levéltári kéziratok összevetésének elemzését kívánom bemutatni.