A zenének és a zenehallgatásnak filozófusok, zenészek, zeneelméleti szerzők már az antikvitástól kezdve különleges hatásokat tulajdonítottak: magasba emeli a földhöz ragadt test börtönében élő lelket, megnyugtatja az idegeket, harmóniába hozza a testet és így betegségeket gyógyít, és így tovább. Mindezen tulajdonságok a zene harmonikus voltából, az isteni szférával való közvetlen kapcsolatából fakadnak. A kora újkori Angliában azonban a zene és zenehallgatás egy másmilyen, sokkal profánabb aspektusa is a közgondolkozás előterébe került. A zene gyakran a rosszra csábító, erkölcstelen cselekedetekhez lelkes kíséretet nyújtó dologként jelenik meg, főként morális munkákban. A zeneelméleti értekezések jellemzően továbbra is az antik, zene erejét dicsérő hagyományokból merítenek. Így a két műfaj közt természetes egymásnak feszülésről beszélhetnénk a kérdésben, mégis a tiszta céllal használt zene a legtöbb esetben a morális munkákban is pozitív dologként jelenik meg, szembeállítva a romlott zenével, melyet alantas zenészek és énekmondók szolgáltatnak romlott helyeken (kocsma, vásár, templombúcsú) romlott közönségüknek.
Az előadás kora újkori angol morális értekezések és zeneelméleti traktátusok vizsgálatán keresztül azon kérdésekre keresi a választ, hogy melyek a zene azon pozitív jellemzői, amelyek (főként antik munkákkal alátámasztva) a kortárs romlott világban is elfogadhatók maradnak, illetve hogy hogyan állítják be a szövegek a zenét megrontó tényezőket és figurákat, valamint tevékenységüket, melynek eredményeként a zene egy negatív dologgá válik.