Habár az utóbbi évek, évtizedek során már sokaknak sikerült cáfolniuk az antikvitás világától kulturális értelemben (is) erőszakkal elszakított „sötét középkor” idejétmúlt tudományos paradigmáját, még mindig szép számmal találunk nyitott kérdéseket: például, hogy vajon melyek azok a motívumok és gyakorlatok, amelyek fennmaradtak; illetve milyen formában éltek ezek tovább a koraközépkori Európában?

Az egyik terület, amely számos elemében kötődik szoros szálakkal a késő ókor világához, az az uralom, az uralkodói hatalom: különösen annak képi megjelenítése, szimbolikája és hatalmi jelvényeinek vizuális nyelvezete. A császári legitimáció alátámasztásának eszközei, közöttük az isteni kiválasztottság toposzával – melynek különböző megnyilvánulási formái már jóval a kereszténység térhódítása előtt meghatározók voltak az idoneitás szempontjából –; valamint azok a képi, tárgyi formában is megjelenő szimbólumok (például a glóbusz, korona/diadém, lándzsa), amelyeket még napjainkban is a királyi jelvények között tartunk számon, mind visszavezethetők a (kései) antikvitás korszakába.

Előadásomban arra keresem a választ, vajon minek köszönhető, hogy egyes uralmi jelvények fennmaradtak, mások azonban fokozatosan kikoptak a használatból, és eltűntek? Melyek azok a szimbólumok és képi eszközök, amelyek a legtartósabban voltak képesek megőrizni fontosságukat; és jelentésük mennyit módosult, fejlődött az évszázadok folyamán? Mi kellett hozzá, hogy népszerűségüket változó – időnként gyökeresen más – kulturális közegben is megtarthassák? Kutatásom különös hangsúlyt fektet a Krisztus-monogram és az uralkodói kézjel evolúciójának és lehetséges kapcsolatainak feltérképezésére; valamint az érméken megjelenő uralmi jelvények bemutatására. Mindehhez az irodalmi szövegeken és államigazgatási dokumentumokon túl a régészet és a művészettörténet forrásait is segítségül hívom, hogy a lehető legátfogóbb képet nyújthassam erről az érdekfeszítő és idehaza – jelentőségéhez mérten – még messze nem elég népszerű témáról.