Christopher Marlowe Faustus-a többek között a szkepticizmus problémakörét vizsgálja, amelynek során a nyelv központi szerepet kap. A gondolkodás, a bizonyosság, a kétely és az önreflexió egyaránt központi elemeit képezik Ludwig Wittgenstein nyelvfilozófiai vizsgálódásainak. Bár Marlowe-t és Wittgensteint évszázadok, műveiket pedig műfajok is elválasztják egymástól, írásomban a Faustus-ban megjelenő szkepticizmus és a nyelv egymásra ható viszonyát kívánom bemutatni wittgensteini módszerek segítségével.

Arra a kérdésre keresem a választ, hogy Faustus miképp képes fenntartani a cselekmény során kibontakozó világképét a szkepticizmussal szemben – például hogyan hiheti egy tudós, hogy a pokol csak mese, miközben farkasszemet néz az ördöggel? A dráma egyértelművé teszi, hogy hit és világnézet tekintetében az empirizmus és a tapasztalat nem nyújthatnak kielégítő válaszokat. Továbbá azt is megfigyelhetjük, hogy a darab során Faustus próbálja fenntartani és igazolni világképét mindennel és mindenkivel szemben. A világgal szembehelyezkedő antihős problémafelvetései és önreflexív monológjai kora-modern tükörképeként értelmezhetők a wittgensteini filozofálásnak, kiváltképp ahogy az Wittgenstein poszthumusz kiadott A Bizonyosságról című művében jelenik meg.