A filológus szeretne mindig biztosat állítani még olyan esetekben is, amikor a rendelkezésünkre álló források alapján nehéz ez. Az ilyen jelenségek eredményezik a nagybetűvel írt, de azon túl semmitmondó „Névtelen” szerzőket, a nehezen alátámasztható datálásokat, kötelezően feltételezendő forrásokat a stemmáinkban és a kézírások esetleges összekapcsolását vagy szétválasztását. A fennmaradt adatok csekélysége miatt legtöbbször logikai alapon lehet csak állítani, amelyek viszont nem nélkülözhetik a pontos mikrofilológiai vizsgálatokat. Ha pusztán a kutatói logika mentén vizsgálódunk, elsiklunk a kivételek mellett, olyan állításokat vagy rendszereket építhetünk, amelyekben egyrészt számos (sok esetben fölösleges) ismeretlen tényező szerepel, másfelől torz képet alkot a vizsgált korról.
Korábbi kutatásaim során figyeltem fel a jelenségre, hogy a korábbi filológusaink nehezen rendszerezték a több kézírást tartalmazó kódexek másolóit. Hol helyesen, de többször bizonytalankodva párosították különböző kódexek kézírásait, máskor meg úgy tettek igazságot másoló-azonosság kérdésekben, hogy problémásabb helyzetekben inkább különbözőnek ítéltek akár egy scriptortól származó két szöveghelyet.
Előadásomban a többkezes kódexek kézírásait járom körül, és kísérletet teszek arra, hogy revideáljuk a kora újkori másolókra és kézírásokra vonatkozó prekoncepcióinkat, illetve azok fenntarthatóságát.