A címben szereplő, Mátyus István marosszéki főorvos hatkötetes Ó- és Új Diaeteticájának (1787–1793) bevezetőjéből kiragadott mondat jól érzékelteti azt a korszak tudományos-orvosi irodalmában gyakran reflektált problémát, amely a nyelv „elégtelenségében” és a szakterminológia hiányában mutatkozott meg, s bizonyos gondolati tartalmak kifejezhetetlenségét és a magyar nyelven való írás nehézségeit vonta maga után. Az előadás célja annak vizsgálata, hogy a magyar nyelven író, a korabeli Nyugat-Európa legfontosabb tudásközpontjaiban (Halle, Jéna, Göttingen, Bécs) tanult orvosszerzők, többek között Mátyus István; a pesti egyetem fiziológiaprofesszora, Rácz Sámuel; Veszprém megye főorvosa, Zsoldos János és a Pesten széles pacientúrával működő neves gyakorló orvos, Kováts Mihály milyen fordítási, kompilációs, szűrési és redukciós stratégiákat alkalmaztak saját műveik kiadásakor.
A 18. század gyakorlatát követve a vizsgált munkák többsége forrásmegjelölés nélküli, vagy a hivatkozásait csak elvétve, pontatlanul megadó kompilációként, valamint fordításként/adaptációként jelent meg. A 18. században a fordítás gyakorlata nem tekinthető a szöveg hű visszatükrözésének; a szándékosságból vagy kényszerűségből fakadó szóhasználat és mondatszerkesztés miatt a szöveg jelentősen átalakult, és ahhoz, hogy egy adott kultúrából egy másikba átkerülve is befogadható legyen, a helyi szellemi igények, viták és kulturális tartalmak függvényében adaptálódott. Ez megmutatkozik a fordító-szerzők által alkalmazott paratextuális regiszterben (előszavak, dedikációk, a főszövegben elhelyezett betoldások, magyarázó és kiegészítő lábjegyzetek) és a megcélzott befogadóközeg „elvárási horizontjához” igazított ismeretek közlésében.
Az előadásban megvizsgáljuk a szerzők által használt beszédmódokat, a művek megírása mögött húzódó szándékot és azokat az eljárásokat, amelyekkel műveiket magyar nyelven is befogadhatóvá tették. E problémaköröket a lélektudomány a 18. század második felében formálódó diszciplínájának példáján keresztül tekintjük át, rámutatva azokra a stratégiákra és nehézségekre, amelyekkel a magyar nyelvű orvosi munkák fordító-szerzői szembesültek a lélektudományos ismeretek és a lélek betegségeivel kapcsolatos, Nyugat-Európában a 18. század második felében gyakran idézett elméleti ismeretek magyar nyelvűvé tétele és a fogalmi készlet kiformálása során.