Előadásomban a magyar kutatásban elhanyagolt Venantius Fortunatusnak (~535–609), a 6. századi Itáliából származó, majd Galliában élő költőnek Galsuintha halálára írt consolatioját vizsgálom (carm. 6.5). Galsuintha a vizigót király lánya volt, akit Chilperich meroving király kért feleségül, ám a házasságkötés után Galsuintha sorsa tragikusan alakult. Tours-i Gergely történetírói beszámolója szerint Chilperich nem szakította meg kapcsolatát előző feleségével, Galsuintha pedig ebben a megalázó helyzetben inkább haza kívánt térni. Ez viszont Chilperich számára lett volna kellemetlen, ezért Galsuintha megöletése mellett döntött.
Fortunatusnak a vers megírásánál komplex feladatot kellett teljesítenie. Egyfelől egy különösen tragikus halálesetnél kellett vigasztalást nyújtania az elhunyt édesanyjának és húgának (aki Chilperich bátyjának a felesége volt), hiszen Galsuintha erőszakos módon, fiatalon, családjától, otthonától távol halt meg; emellett szimpátiájáról kellett biztosítania a gyászolókat. Másfelől feltehetően a béke érdekében is kellett szólnia, amelyet sosem volt egyszerű megőrizni a Meroving családon belül.
Fortunatus vigaszadó koncepciója, hogy egy fiktív narráció keretében meséli el újra Galsuintha megkérésének és házasságának történetét, melyben a halálesetet végig előre sejtettként ábrázolja. Egy helyen azonban az epithalamiumok tradicionális szavait emeli be versébe, amely első pillantásra mindenképpen oda nem illőnek tűnhet. Előadásomban azt szeretném bemutatni, hogy miért mégsem idegen a tragikus eseményről megemlékező, a gyászolók fájdalmától visszhangzó verstől a nászénekek világa.